Kibédi Ervin:
Ahogy a napok rövidülnek...


Ahogy a napok rövidülnek
Úgy érzem mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár.
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted,
Megőszülve is maradj gyermek
Mondd meg neki mennyire szereted.

Két keze érted dolgozott csak
Mindennél jobban szeretett
Az éjet is nappallá téve
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.

Pákolitz István: Anyámnak

Hogyha virág lennék,
ölelnék jó illattal;
Hogyha madár lennék,
dicsérnélek zengő dallal;
hogyha mennybolt lennék,
aranynappal, ezüstholddal,
beragyognám életedet csillagokkal.
Virág vagyok: ékes
piros szirmú, gyönge rózsaág;
madár vagyok: fényes
dalt fütyülő csöpp rigócskád;
eged is: szépséges
aranynappal, ezüstholddal,
beragyogom életedet csillagokkal.
--------
Nagymamának

Én a mamikámat nagyon szeretem.
Ha akarom, a legjobb rétest
süti meg nekem.

I. Az ítélet
Feszült és késhegyre menő csend,
süket és átkiálthatatlan.
Mindenki tudja, hogy csak Ő Szent,
Kiben a Szó világra pattant.
Pilátus szűköl, kezét mossa,
törülközik a FESZÍTSD MEG-ben,
míg derengő oszlopokra
a Kereszt sötét árnya lebben.
Ott állok én is, már előre,
bűneim méltán képviselnek.
Kiáltanék, de nincs még nyelvem.
Csak bámulok a hideg kőre,
szemem az égre s földre dermed:
Hová kellene térdepelnem?
 
Jézust halálra ítélik

II. A kereszt
Ki dolgozott egykor a gyalupadnál,
a gyalulatlan fát ölelheti.

Amikor az ember, tiszta szívből szeret,
Próbálja tettekkel bizonyítani,a szeretetet!
Pedi ahhoz,hogy éreztesd, milyen fontos Ő Neked,
Elég csak annyit mondanod: "Te soha nem halsz meg!
Nem halsz meg bár lehet, hogy számunkra itt fájón elalszol,
De a lelked tovább él, s majd a mennyben találkozunk!"
Az ember az idő világából, az időtlenbe megy át!!
Ahol nincs se könny, se fájdalom, csak örök boldogság!!
S ha majd számunkra is eljön, az utolsó óra,
Bízunk,hogy a lelkünk, nem ítéltetik pusztulásra!!

A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni, kedves?
Gyere ki a szőllőbe - virágos fákkal habzik a hegy
Gyík surran a szurdékban, amerre az ember megy
A rög szinte él, a nap szinte nedves -

Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd, tudom a babonát;
Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni jó!
Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó
jó, jó, meleg, párnás, sűrű - Gyerünk a napon át!

Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz!

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Ó, mikor oszlik már a köd?
hol késik a vigasztaló?
Örvények és sziklák között
hogy ing a kis magyar hajó!

Nekem már sírni sem szabad,
talán összerezzenni sem
ha látom, hogy a forgatag
elkapja egy-egy kedvesem.

És átkoznom sem a vihart
s kiáltanom borzadva, hogy
csekély deszkánk talán kitart,
de drága vérünk színe fogy.

Nem volna jobb-e, magyarok,
míg rázza hab a mély kabint,
kik itt vagyunk még, egy marok
szorosan összebúni mind?

Dalolni tán vigasztalót,
S vigyázva lesni hol derül,
és szólni: »Kösd ki a hajót!«
ha partot látnánk messzirül?

A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.

A Duna partján
Démonok űznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.

Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.

Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem-csók minden dalom,
Szent Cecilia hajol lelkemre
Álmatagon.

A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a poharamat összetöröm.

"Egy homokszemben lásd meg a világot,
Egy vadvirágban a fénylő eget,
Egy órában az örökkévalóságot,
S tartsd kezedben a végtelent."

"Az életünk olyan,amilyenné a gondolataink teszik!."